A hazugság emberei

A “hazugság emberei” kifejezést Ali vezette be, mint szakkifejezést a tróger emberállatfajtára. Jelzem, igen találóan, nekem csak annyi a dolgom, hogy kiterjesszem egy kicsit. Szóval van olyan ember is, akinek a hazugság kell. Nem osztja, csak hallani akarja. Nem emberek ezek igaziból, hanem valami szörnyen lecsúszott létezések. Na, ennyit róluk, lényeg, hogy nem járok még egy hete suliba, de már elegem van belőlük. Igaz, a hülyékből is, de van a legrosszabb fajta: a kettő fúziója. Akad ilyen is bőven.Előző bejegyzéseimből kiderült, hogy rákaptam az emberi viszonyokra. Nahát, gyorsan megbántam. Sikeresen összerúgtam a port az új pedagógusgeneráció egy két lábon járó zsenijével, az önmagát Micának címző csoporttársammal. Magyartanár lesz, és szerinte azon túl, hogy “agyam nélkül” beszélek, bunkó fasz is vagyok. Hát, igaza van, ő az okos, röhögni ezen a címen lehet. Szerinte nem érzem át mások problémáit. Ezúton megsúgom, hogy az “empátia” szót kereste hiábavalóan. Tudjátok, nem az a baj, hogy nagy, hanem hogy alacsony a kerítés…

Megjött a matracom, hazahoztuk, közben sokan idegesek lettek, de profitáltam egy doboz fehér teát közben. A kérdésre, miszerint miért kell nekem ilyen széles, azt mondtam, hogy “mert ezen ketten is elférünk bzmeg“, ja persze, én, és egy rekesz sör méjbí, mert más társaságra nincs kilátásom (sem indíttatásom). Ezzel is kevesebb a stressz.

Van valami elektromos izomrángattató félfizikoterápiás kézikészülék, feltappancsolható elektródákkal, na tegnap este kipróbáltam. Nagyon karaj. Ahányszor elkezdett rángani a karomon valamelyik izom, annyiszor kezdtem röhögni, nagyon fura érzés. Csutka fokozaton egyébként már egyáltalán nem humoros, néhány alkalommal ősi szamuráj halálkiáltást csalt elő, de ebben is van valami jó. Történetesen, mikor kikapcsolja az ember.