Éjjel van ismét. Néhány távoli kutya csaholása hallik, az organikus zajt a billentyű szerény kopogása, a tápegység dorombolása ellenpontozza szintetikusan. Milyen furcsa ez: fajunk egyre jobban a mesterséges anyagok bűvöletében él, miközben eszetlenül próbál természetes lenni… Röhögnöm kell, mikor bio-aszaltszilvát látok pvc-tasakban.
Hiába a háttérzajok tömege, valahogy csenddé állnak össze. Mégis bántja a fülem valami kongó hang, amit nem a fülemmel hallok. Egy gigantikus lélekharang az; egy-egy kontrabasszus kondulása évenként ellenpontozza a feledésbe tűnő napok csilingelését. Az üresség hangja. Az emberekben rejlő ürességé. A sok-sok százezrekben tátongó semmi fekete lyukat hagy a kollektív tudatban - és magához vonzza a kevesekben pislákoló gondolkodó, valóban gondolkodó mentált. Amikor pedig a kettő távolsága nullára csökken, nem olvadnak eggyé, hanem ütköznek, aztán eltávolodnak, hogy majd újra összecsendüljenek. Idővel kisebb, egyre kisebb lesz a kilengés, és a végén crescendóba fullad majd a folyamat… Ezt a hangot vélem érezni.
Ez a kétségbeesés hangja. Mert mindenkiben ott szunnyad egy gondolkodó csíra, aminek legtöbbször esélye sincs kihajtani, nemhogy szárba szökkenni. Eltapossák a földet felette, sokan és keményen. Ezért aztán a csíra idővel elhal. Akié pedig magasra nő, és dacosan mered a fény felé, azt eltapossák.
Az ostobák. Nem tudják, hogy az efféle növény szára nem törik, csak meghajlik - azt viszont fájdalmasan teszi, és kínjában nyüszít. Nem az eltaposás miatt, nem. Hanem mert a halott, rothadófélben lévő magvak az épeket is fertőzik. És hogy kinek a csizmatalpa tiporja el a gondolkodó emberek, vagy emberi gondolatok felfelé törekvő egykori csíráit, nem tudom; de annak örülök, hogy primitívségében nem ismeri a kaszát és a sarlót.
Nehéz hang ez a kétségbeesett. Szemekből hallom néha, két pislantás között, igen ritkán. Amikor a lélek tükre megszűnik tükörnek lenni. Ablak lesz belőle, amin átláthat akárki, habár igen kevesen veszik a fáradtságot. Akik mégis, inkább elfelejtik, amit láttak, és talán jól teszik. Mert mindenkiben ott lakik az eddig élt összes emberi lény összes mocska, szennye, amit csak a faj produkálni tudott az évezredek alatt. Kivétel nélkül. Hát ezért felejt a többség, és ezért nem lát, készakarva nem lát a többség. Látja önmagát másban. Senki sem szereti látni a saját aljasságát kiterítve, mert az tonnás teher, és mert a másé is ugyanaz. Marad a törlés, a tagadás, a visszakozás. A végén pedig egy üres folt. Sok üres folt, mondhatni egész üresség, amit a további kényszerű tagadás és elfordulás táplál. Mert így egyszerűbb.
Vannak kivételek, kevesen. Én sem felejtek. Nem akarok, mert a mocsokban ott van valami más, ha haloványan is. Az a kicsiny csíra, ami kongó, tompa hangon szabadságért esdekel, és elválasztja az embert az állatoktól. Azt érdemes megkeresni.
Legutóbbi hozzászólások